Doki

Doki GENIUSZ egyuttes GENIUSZ Kincskereso Show 2010 oktober 1 Millenaris Teatrum

 

1971-ben születtem Nagykőrösön. Voltak zenei vadhajtások a családomban, amivel már kiskoromban szembesültem. Nagyanyám a zenék ismeretében, Apám gitározásban és éneklésben jeleskedett. Szerették volna, hogy én is kedveljem a zenét. 7 lehettem, amikor szüleim „véletlenül” vettek otthonra egy nagy fekete zongorát, amit persze nem volt szabad birizgálni. Nem értettem miért pedig nekem annyira tetszett a hatás, amikor rákönyököltem a billentyűkre. Addig ment az alkudozás, mígnem kitalálták, hogy mégiscsak lehetne rá valami mód, hogy barátkozzak a hangszerrel. Az egyetlen odavezető utat zeneiskolán keresztül vezetett. Gépies zene suliba járás következett. Heti 2 zongora és 2 szolfézs óra. Szigorú tanterv, no improvizáció, no egyéniség, klasszikus darabok hangról hangra, hangversenyek, zenei versenyek. Tutálibe-málibe és Kodály módszer napestig.  Mindez az általános iskola mellett.

Nyolcadikos voltam, amikor lett hozzá elég erőm, hogy bejelentsem a családban, nincs komolyabb tervem a zenével azon kívül, hogy magam örömét szolgáljam vele. És különben is engem a zene suli nem érdekel szemben a Jenő helyi menő cukrászdában zongorázgatásával ami viszont nagyon. (Genszenr Jenci bácsi mellesleg zongoraművész volt és rendszeres előadói esteket tartott, de elzongorázgatott esténként, mert élni ugye, már akkor is kellet valamiből). Családi sajnálkozás mellett a zeneiskola abbamaradt, és elkezdtem hozzá magánórákra járni, majd miután váratlan hirtelenséggel eltávozott közülünk, a kecskeméti Országos Szórakoztatózenei Központba jártam 1 évig könnyűzenét tanulni.

Az elektronikai forradalom jegyében kaptam egy NDK Vermona villanyorgonát szüleimtől. Hatalmas dolog volt ez akkoriban mind technikailag mind anyagilag. Ezen orgonálva részben szólóban részben apuval és Robi barátommal városi „elit” rendezvényeken előadtuk néhány örökzöldet. Itt kezdődött a társas zenélés.

Közben a tinédzser lelki forrongás és a gimnáziumi „menők” közege miatt összebarátkoztam az Iron Maiden nem éppen bárzongorista lelkületű zenei világával.  Zongora, orgona ment a sarokba amivel egyidőben Apám örökzöldre bejáratott gitárját metalizáltam magamnak. Pengettem éjjel-nappal. Addig gyakoroltam, amíg valahogy - nyilván valamilyen ismeretség kapcsán-, bekerültem a két helyi metál csapat egyikébe, a Banya együttesbe.  A hallás után tanult gitártudásom kamatoztathattam, növeszthettem a hajam, szűkíthettem a farmerom és téphettem a hegyes gitárt. Nem oly profi, mint amennyire élvezetes volt ez a korszak számomra. Volt néhány koncertünk,  nagy élmény volt 89-ben például egy laktanyányi kivonulás előtt álló orosz katona előtt metált pengetni.

Jött az egyetem, felkerültem Pestre. Zenekarosdi megszűnt, el kellett valahogy adni a hegyes-veretes, az időközben - csereberélgetés eredményeként- megnőtt gitárcuccot. Egyik csoporttársam jelezte, van egy zenész ismerőse valami Géniusz nevű bandában. Miután lebeszélte a sráccal, elmehettem a Szent István körúti próbahelyre a következő próbára. Nem vettek tőlem semmit, de innentől nem is ez volt a lényeg. Kértem, maradhassak hallgatózni a próbán egy kicsit. Megbabonázott az a fajta profizmus, amivel addig még testközelből nem találkoztam. Onnantól kezdve, ha hétfő délután volt és épp ráértem, akkor mentem a próbát fülelni. Szerintem ezt borzasztóan utálhatták, mert normálisan a tagokon kívül soha senki nincs ott a próbákon. A zenekaroknak a próba egyfajta intimitás.

Pontosan egy évre az első ilyen alkalomtól, egyetemi másodévem (1990) szeptemberében Csaba csoporttársam mesélte ebéd közben, hogy a billentyűs,  Janca Ákos kilépett a Géniuszból. Micsodaaa ?!  Talán az a nap is pont egy hétfő lehetett, mert úgy rémlik, aznap délután már futottam a srácokhoz: „Nincs billentyűsötök ? Tényleg ? Én tudok egyet …”. Ezek azok a mondatok amelyek azóta is sokszor előkerülnek az zenekari anekdotázásokkor.  A zenekar nem próbált, épp válságtanácsot tartottak. Nem nagyon tudtak megszólalni a meglepetéstől.

Emlékezve az akkori bőrkabátos srácokra és vidéki szövetnadrágos önmagamra, nem tudom megindokolni miért, de mégiscsak felajánlották,: rendben van, esetleg, talán próbáljuk meg, de még beszéljünk róla... Persze kimondani, hogy 1990 szeptemberében zenekari tag lettem, az durva lenne. Nagyjából egy évet jártam úgy próbákra (talán két koncert is volt), hogy a hátam mögött, ment a mosolygás. Visszapörgetve a filmet: megértem őket :-)  Életem legkeményebb személyiségformáló időszaka volt ez, mialatt nem elhanyagolandó módon fejlődtem zeneileg is.

’91 nyarán, kilépett a zenekarból Ica, az akkori énekesnő. Négyen maradtuk, egy kisebb krízist volt ez, amit átéltünk együtt . És itt a kulcsszó már az „együtt”. Akkor váltam taggá, baráttá. Opi átvette a mikrofont elkezdtünk összeállítani egy 4 személyes buli-zenés repertoárt a saját zenék átdolgozása mellett. Ennek eredményeként a következő öt évben több mint 1500 élő koncertet adtunk szerteszét az országban, klubokban, fesztiválokon, önálló turnén. Két lemezt készült el, videoklipeket forgattunk. Belekóstoltunk a jóba.  Közben valamikor ’95 körül jött Arany Zsolt is, aki ötödik tagként tépte a gitárhúrokat. Emlékszem a doktorrá avatásom (1995. szeptember) délelőtt volt, délután pedig a Blahán játszottunk turnézáró bulit. Egyszerűen fantasztikus néhány év volt ez. Összekovácsolódtunk, zeneileg és emberileg egyaránt.

Ugyanebben az időszakban kezdtem először érezni azonban azt is, hogy sablonossá váltunk és megtört a lendület. A megújulási törekvések gépiessé váltak. Egyre jobban széthúzott a csapat például a saját zenék és a feldolgozások játszásának terén.  Jól látható módon kiült ez az érzés rám. 1996. februárban, egy Mexikói úti gyorsétkezdében jött el pillanat, amikor is közölték, hogy nélkülem illetve billentyűs nélkül szeretnék folytatni a zenélést. Ez nem volt váratlan dolog, persze nem is volt jó érzés. Ennek ellenére ezt követően is őszinték tudtunk maradni egymással, a közös baráti társaság továbbra is hozzáfűzött srácokhoz és a kialakult mély barátság sosem szakadt meg.

Nekem 12 év maradt ki a közös zenélésből. Rengeteg dolog történt az életemben, máson volt a hangsúly. Sokat voltam külföldön, valójában abba az életformába bele sem férhetett volna a zenekari munka. Természetesen mindig volt hangszerem, ami elég sokat volt bekapcsolva.  Tavaly tavasszal fogalmazódott meg az a bizonyos "mi lenne ha..." gondolat. A megváltozott körülmények újra összehozták a szálakat. A 2009-es Kincskereső albumon újra én billentyűzöm. A próbák és a szépen fokozatosan szaporodó, koncertek azt jelzik, hogy egy újabb korszak kezdődött el.

Megújult a lendület, érettebb, letisztultabb lett a gondolatvilág. Úgy érzem megtaláltam a helyem és nagyon jól érzem magam a csapatban. Egyértelműen látszik, hogy nem a régi folytatódik, hanem valami izgalmasabb kezdődik. Ami a zenélést, zenekart illeti, nagy várakozással tekintek a jövőbe...

   
Doki